Titokzatos akrobata

Natsuki  2006.11.01. 09:31

-Köszönöm szépen, Ken! –mosolygott vissza. Hirtelen Kennek fájdalmasan összerándult az arca, és a szívéhez kapott, majd lassan a földre rogyott.

-Ken… Minden rendben? Ken! –szólongatta nevén a fiút, ám ő csak egy szót tudott kinyögni:

-Szív…szívroham… -azzal már a földön feküdt. Sora ijedten felsikoltott, közben Ken nevét hajtogatta.

-Valaki… Valaki segítsen már! Kennek szívrohama van! Hívjatok gyorsan orvost! Gyerünk már! –ezekre a kétségbeesett szavakra mindenki felfigyelt, és Ken segítségére siettek. Közben Kate is megérkezett, és az alapvizsgálatokat, fájdalomcsillapítást is elvégezte, miközben megérkeztek a mentők. Sora is Kennel tartott, annak fejében, hogy még időben visszaérkezik az előadásra. Az utazás közben Sora értesítette Ken szüleit, akik rohantak is a kórházba.

            Mikorra odaértek, Ken már az eszméletét is elvesztette.

-Azonnali beavatkozásra van szükség! –szólt az orvos- Különben nem éli túl a szívrohamot! –a szülőkkel kitöltette a papírokat, és Kent a műtőbe szállították. Sora az egyik váróteremi székre roskadt és sírni kezdett.

-Minden… minden olyan gyorsan történt… Nem vettem időben észre, hogy nincs jól.

-Nyugodj meg, drágám! Nem a te hibád! Hidd el, minden rendben lesz, csak bizakodjunk. -ezekre a szavakra Sora kicsit megnyugodott, de még mindig sírt.

            Órák teltek el, mire a lámpa a műtő ajtaja felett kialudt, és Kent kitolták a teremből. Sora és Ken szülei azonnal felálltak, és megrohamozták a doktort.

-Hogy van?

-Fáratságos, és hosszadalmas műtétet tudhatunk magunk mögött, de minden rendben van. Az állapotát sikerült stabilizálni, és még egy kicsit meg is erősödött a szíve. Hamarosan fel fog ébredni, de még egy-két napig bent kell tartanunk, nehogy valami baj legyen. –erre a hírre megkönnyebbültek a szülők és Sora is. Kent egy különszobába vitték, hogy kipihenhesse a műtét fáradalmait, ahová szerettei is követték. Ágya köré telepedtek, és figyelték az alvó fiút. Sora még mindig lehangolt volt, és szeme könnybe lábadt. Aztán hírtelen megpillantotta az óráját, ami már vészesen közel volt az időpontig.

-Sajnos mennem kell… Ugye önök még itt maradnak vele?

-Persze, ne aggódj! –azzal megölelték Sorát, sok sikert kívántak neki. Azzal Sora elindult, sőt már futott, hogy odaérjen időben.

Pont jókor érkezett meg, ugyanis a többiek éppen akkor kezdtek el készülődni. Az öltözőben egymás után ostromolták barátai kérdései a fiú állapotát illetően. Mindegyikre kielégítően válaszolt, de egyre lehangoltabb lett. Ezt barátnői észrevették, és részvétteljesen átölelték Sorát, aki ettől egy kicsit jobban lett. Hirtelen megszólalt a falon függő hangfal, amely felhívta az akrobaták figyelmét a kezdésre.

-Jössz, Sora? –állt fel Anna.

-Igen, pillanat! –válaszolt barátnője, és még szétkente arcán a púdert, majd ő is elindult.

            Az előadás sikeresen zajlott, egyetlen hibát sem követtek el az előadók. Mindenki elégedett lehetett magával, de Sora hangulatát lehúzta Ken hiánya. Keserű hangulattal tért nyugovóra. Álmában is a fiút látta, amint újra és újra összeesett, majd a kórházban találta magát, ahol éppen Kent műtötték, de az orvosok elszúrták a beavatkozást, és akkor… és akkor… Sora verejtékben úszva ébredt föl, hatalmas sikítás kíséretében. A zajra barátnői is felfigyeltek, és Sora szobájába siettek, ahol a lány zokogva ült ágyán. Mellé telepedtek, és vigasztalóan átölelték őt.

-Ne aggódj, Ken hamarosan meggyógyul, addig pedig nem szabad felizgatnia magát. Nem hiszem, hogy nyugodt lenne, ha tudná, hogy sírsz miatta! –szólt gyengéden hozzá Mia.

-Miának igaza van! Fel a fejjel! –toldotta meg a gondolatot Anna.

-Igen… igazatok van… -szólt Sora, de könnyeit nem tudta megállítani, és álomba sírta magát.

            Reggel az ágyában ébredt, gondosan betakargatva. Szemeit még mindig könnyek áztatták, de már nem sírt. Az mind a tegnap este emléke. Sora elhatározta, hogy nem fog sírni, és, hogy ma meglátogatja a fiút. Fel is öltözött hamar, megreggelizett, és a délelőtti órák után el is ment hozzá, ám addigra már hazaengedték. A lány egészen a Robbins házig elsétált, és bekopogott az ajtón. Ken édesanyja nyitotta ki, de nem engedte be Sorát.

-Sajnálom, Sora, de Kennek pihennie kell. A műtét nagyon fárasztó volt neki, és megterhelte egy kicsit a szívét is. De ne aggódj, csak néhány hétig kell itthon lennie.

-Megértem. Megmondaná Kennek, hogy jobbulást kívánunk, és, hogy nagyon hiányzik?

-Persze!

-Köszönöm! Viszlát! –azzal Sora el is ment. Szomorú volt, hogy nem beszélhetett Kennel, de, ha pihennie kell, akkor csak hadd pihenjen.

            Visszasietett az edzőteremhez, majd átöltözött, és a terembe ment gyakorolni. Leon már várta őt, és rögtön hozzákezdtek a próbához. Sora most nem mozgott túl jól, amit Leon szóvá is tett.

-Teljesen más a mozgásod… Valami gond van? –kérdezte.

-Csak aggódok Ken miatt, de…

-A színpadon nincs helye aggódásnak! A figyelmetlenséged akár az életedbe is kerülhet! –förmedt rá a fiú- Ha nem koncentrálsz, inkább hagyjuk abba!

-Ne, várj! Koncentrálni fogok! Ígérem! –kiabálta kétségbeesetten Sora.

-Hát jó. –hangzott a rövid válasz, és újra gyakorolni kezdtek. A lány –ígéretéhez híven- összeszedte magát, és minden jól alakult.

            Este újabb műsort adtak. Sora, Leon és a többiek újfent elvarázsolták a közönséget. Éppen a műsor attrakciójához értek, amikor hirtelen feltűnt egy személy. Álruhát viselt, ezért nem lehetett látni az arcát. Egy trapézon lengett, magára vonva a figyelmet. Még egész kezdetleges volt a tudománya, ugyanis elég amatőr mutatványokat vitt végbe. Ám ezt a közönséget nem nagyon érdekelte. „Ki lehet ő?” –kérdezték egymástól folyton-folyvást, de senki sem tudta a választ. Még soha senki sem látta őt, ezért a mozgásából sem lehetett megmondani, ki az álarcos akrobata. Leon szemében csak úgy izzott a harag, amiért tönkretették a nagy jelenetét. Sora nem tudta mire vélni a történteket, ezért csak bámult. Hirtelen az akrobata jelezte Sorának, hogy jöjjön. A lány úgy gondolta, jó móka lenne egy idegennel mutatványozni, ezért beleegyezett. „A lényeg, hogy a közönségnek tetsszen!” –gondolta magában. Vett egy nagy lendületet, majd elengedte a trapéz rúdját, s egy kecses mozdulattal átugrott a fejjel lefelé lógó akrobatához. Az idegen megfogta Sora kezét, és lendületet véve feldobta a magasba. A lány hagyta magát, és egész magasra fölment. És akkor jött Leon, aki szaltózva ugrott át, majd kiegyenesedett, mikor Sorát csuklón ragadta, s a lánnyal finoman érkeztek a közeli trapézra.

-Mit jelentsen ez? –kérdezte Sora.

-Te kérdezed?! Leálltál egy idegen előadóval mutatványozni, és félbehagytad az előadást! –suttogta Leon.

-Ne haragudj Leon, de amíg tetszik a közönségnek minden rendben! –mondta, s visszanézett, de a titokzatos akrobatának már hűlt helye sem volt.

-Akkor fejezzük be a műsort a megbeszéltek alapján! –szólt Leon higgadtan, majd átlendült a kijelölt trapézra. Sora is így cselekedett, és elő is adták az attrakciót, amit egész eddig tartogattak. Hatalmas tapsot kaptak, aminek –természetesen- örültek is.

            Másnap a titokzatos akrobatától zengett a híradó. Az újság, a TV, a rádió mind bemondta, hogy mi is történt. Kalos nem hogy ideges lett tőle, örült, hogy fellendítette az artista a hírüket. Amint az újságba merült, kopogtattak az ajtaján.

-Gyere be! –szólt szárazon.

-Mia vagyok! Elnézést főnök, de kérdeznék valamit. –jött be a lány- Most, hogy feltűnt ez az artista, mit tegyek a műsorral? Ugyanis a történetet mindig félbeszakítja, és a közönség egy része elfelejti az addigi történteket.

-Hm… Ha valóban ez a helyzet, akkor igazítsd a műsort a vendégünkre! –mondta Kalos.

-Rendben, főnök! De mi lesz, ha ma nem jön el? –kérdezte Mia.

-El fog jönni! –nyugtatta meg a főnök a lányt. Mia elbúcsúzott, majd kiment az irodából. Azonnal hozzá látott az átalakításnak, és sikeresen be is fejezte délutánra. Kalos elégedetten dőlt hátra székében, és áldását adta a történetre. A lány boldogan szedte lábait a folyosón, hogy minél előbb hozzáláthassanak. Sorának és Leonnak mutatta meg elsőként. A főszereplők áttanulmányozták a mozgáskombinációkat, majd segítséggel hozzá is láttak a gyakorlásnak. Estére minden készen volt. Amikor a kulcsjelenethez érkeztek, feltűnt az akrobata. A műsorban már benne volt ő is, és amikor Sora elugrott, gyorsan hátradőlt a trapézon, és elkapta a közeledő lányt. Most már sokkal jobban mozgott, mint előző alkalommal. Ívesebbek, kecsesebbek, erősebbek és szebbek voltak mutatványai, amire Leon is felfigyelt. Elismerően mosolygott, majd a műsor szerint ugrált össze-vissza a trapézok rengetegében. Mikor elment a titokzatos artista, befejezték a műsort, és hatalmas nagy tapsot kaptak, ami a nézők elismerését tükrözte. Boldogan hagyták el a színpadot.

            Amikor Sora az öltöző felé sietett, észrevett valakit az ajtóban ülve. Az akrobata volt az! A lány meghökkent, de mosolyogva közeledett feléje. Ám mosolygását felváltotta a kétségbeesés, ugyanis az akrobata kezét szívére szorította, és a maszkon keresztül áthallatszott lihegése is.

-Minden rendben? –szegezte neki a kérdést a lány. Az előadó nem felelt, hanem kezével levette fejéről a maszkot. Láthatóvá vált kiléte, és szenvedése is.

-Szív… roham. –nyögte. Sora kétségbeesetten kiáltozni kezdett:

-Hé! Valaki hívjon mentőt!!! Ken! Ken megint rosszul van! Gyorsan! –ezt meghallották a bent lévők, és azonnal kirohantak az ajtó elé. Anna pedig közben felhívta a mentőket, akik perceken belül ott voltak. Felrakták Kent a hordágyra, és kórházba szállították. Ott ismét az élete forgott kockán, ezért újabb műtéten esett át. A váróteremben Sora könnyeivel küszködve felhívta a fiú szüleit, akik lóhalálában odamentek, és vigasztalták a lányt.

            Hosszú óráknak tűnt az az idő, amit a váróteremben töltöttek. Ám hamarosan kialudt a fény az ajtó fölött, és megjelent az orvos.

-Felszakadt a seb a szíve fölött, ezért kapott szívrohamot. Ja, és nagyon megerőltette magát. Úgy tűnik, az előző műtét során nem sikerült rendbe rakni a szívét. Örökre így fog maradni szerintem. Sokáig kell pihennie, hogy teljesen rendbe jöjjön. –informált az orvos. A szülők megköszönték a felvilágosítást, majd Sora után mentek, aki már régen kedvese mellett ült, sűrűn hullajtva könnyeit.

-Ne sírj… Sora… Ne sírj! –nyögdécselte Ken- Nem… nem a te… hibád!

-Tudom, de akkor is fáj! –zokogta.

-Legalább sikerült kicsit fellendíteni a nézők számát…

-Igen, de milyen áron?

-Ugyan már! Túlélem! –erre Sora semmit sem válaszolt- Ő… Sora! Kell valamit mondanom neked.

-Mond csak!

-Én… vagyis… Nekem nagyon fontos vagy, ezért nem fogok meghalni. Soha nem hagynálak itt téged egyedül! –mondta elpirulva a fiú. Sora nagyon megdöbbent erre a fordulatra, s könnyes szemeit kérdőn meresztette Kenre, majd kisvártatva megszólalt.

-Én is szeretlek téged! És soha se hagyj el! –ölelte át a fiút.

-Ígérem! –mondta, s hosszan megcsókolta a lányt. Eme gyönyörű pillanatnak tanúi voltak Ken szülei, és örök boldogságot kívántak az ifjú párnak.

 

The End